Annak okán, hogy El Capitan és társai magukat ideiglenesen „eltűntnek nyilvánították”, kénytelen vagyok valaki mást megszólaltatni a Góbi sivataggal kapcsolatban, ugyanis a Góbi, a Mongol Rally veleje, nem maradhat ki eme szerény útiblogból sem:
„[…] megbűvölve néztem az ijesztő, elhagyatott, élettelen vidéket, a végsőkig lecsupaszított bércek egymásutánját, amint az ablak kimetszette részletben éppen egyhangú menetelésüktől nem mozdul, nem változik a táj, s ebben a kíméletlen állandóságban egyszeriben olyan érzésem támadt, hogy talán nem is a térképeim használhatatlanok, hanem a fogalmaim, a szándék, mely kilométerekre próbálja darabolni azt, ami itt valóban oszthatatlan, ennek a minden mulandó tartalomtól megszabadult térnek a határtalan tágasságát. […] Mert átutazni a Góbin, mert a Góbi sivatagot orosz vagonokban Beijing felé keresztülszelni, mert egy őszi napon az orosz szerelvények átlagos sebességével a Bogd-hegységtől a mongol-kínai határig belemerészkedni a Góbi sivatag élettelen ürességébe, nos, ez azt jelentette, hogy bele is veszni, azt jelentette, hogy nyomtalanná válni, önmagunkat eltűntnek nyilvánítani, átmenetileg elillanni a föld létezéséből, ilyen feltételek között ugyanis ez a sivatag – lerombolván a mesebeli megmenekülések egy több évezredes, édeni metaforáját – azt állította, hogy az örökkévalóság valóság ugyan, de nekünk lidérces mód elrettentő valóság, hogy az örökkévalóság az istenek tartománya ugyan, de ezek az istenek mozdulatlanok, megközelíthetetlenek, hidegek és pokoliak, hogy az öröklét nem más, mint őrületig hevített teljes és végzetes szimmetria, hogy az öröklét nem egyéb, mint az ismétlődés dermesztően eszményi, feldúlhatatlan tökéletessége. Álltunk a folyosóablakoknál, néztük a hatalmas neonfelirat vakító kékjeit, sárgáit és vöröseit: a hely cirill, ujgur és kínai óriásjeleit a már enélkül is épp elég különleges állomásépület homlokzatán, de mire megfogalmazhattuk volna, hogy akkor vajon minek is vagyunk kitéve ezzel a tudással, hogy milyen árat kell is fizessünk ezért a beavattatásért, s hogy egyáltalán hogyan bírunk ezek után visszatalálni saját eredeti léptékeinkhez, addigra már vissza is találtunk […]”
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly (1992)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.